Megtörtént esetem.
Blogolta: Szatmári Nóra

Még az előző évtized derekán volt egy anyagi, elszámolási vitám egy céggel. A másik cég tulajdonosai jelentősebb összegű tartozást felhalmoztak az én vállalkozásommal szemben, és sok-sok hitegetést, félrevezetést, becsapást követően sem fizették ki az Áfa tartalmú számláimat, de még csak arra sem voltak hajlandóak, hogy nyilatkozzanak: valaha lesz-e fizetési hajlandóságuk. Nem lett.

A hitelezésből elegem lett, és mivel több más vállalkozást felkutattam, hamar fény derült arra, hogy teljesen esélytelen a többmillió forintos összeg behajtása. Ám annyira felpaprikáztak, hogy úgy döntöttem, semmilyen veszíteni valóm sincsen. Felszámolási eljárást kezdeményeztem az adós cég ellen, amit megkifogásoltak a létező legmókásabb indokokkal. Kértek fizetési haladékot is, ám tudtam, már csak tartozásuk van mindenfelé, s reménykedtem abban, hogy ha az eljárás végére érünk, legalább más vállalkozókat nem csapnak be, nem hitegetnek, és nem halmoznak fel további adósságokat.

A három tulajdonosból kettő megígérte, hogy nem bújnak ki a fizetés alól, megoldják hamarosan… De persze ezt is úgy szerették volna, ha általam további javakhoz jutnak, amit eladnak, ők bekaszálják a pénzt én pedig továbbra is hoppon maradok. Ezt már nem vettem be. Akkor és ott – egy étterem teraszán ülve – elmondtam nekik, hogy Isten nem ver bottal, és mindenkit utolér a karmája. Nem kell, hogy a varázspálcámat suhintgatva, mágikus varázsigéket olvassak a fejükre. A karma magától működik. Ennek megfelelően ígérgessenek. Ha és amennyiben valaki csúnyán becsap, átver másokat, azt a sors rendezi. Nem menekülhetnek el az érintett cég döntéshozói a sorsuk elől – akkor sem, ha tulajdonképpen helyénvalónak tartják a történetet.

A helyzetet elfogadtam – mi mást tehettem volna?

Senki sem menekülhet, minden mérleg nyelve egyensúlyba kerül – ez akkor is igaz, ha kívülállóként sokáig úgy véljük, hogy valaki a gaztettéért egyáltalán nem kap büntetést. Pedig kap, csak az nem feltétlenül látványos és nem egy színpadi előadás keretében zajlik a szemünk láttára.

Alapvetően becsapni, megvezetni másokat kétféleképpen lehet:

• szimpla butaságból, figyelmetlenségből, amikor a tetteink következményeit nem tervezzük meg, nem gondoljuk át, így pedig nem is tartunk attól, hogy bajba sodorjuk magunkat és másokat.
• tudatosan, felkészülve, alaposan megfontolva, előre megtervezetten ver át valaki egy másik személyt, pontosan tudja, hogy rosszat tesz, de abszolút nem érdekli, hogy ezért a cselekedetéért büntetést kaphat, sőt, el sem hiszi, hogy a karmának van farka. Egyetlen dolognak van bizonyosan birtokában: a tudatnak, miszerint a másik fél kárán ő bizony gazdagodni fog. Bármi áron.

Nos, az én esetem a második kategóriába tartozik. A meghitelezett cég tulajdonosi köre pontosan kiszámítva, alaposan és okosan felépített módszerekkel csapott be, abszolút a jószándékomra és a naivitásomra utazva. A jogi ügy (felszámolás) végén azt kértem a láthatatlan segítőimtől, hogyha úgy érzik, jár nekem ez a vagyon, adják vissza más úton. Visszakaptam. Más úton. Az utolsó fillérig. Kamatostul. A történeten réges régen túl vagyok, hosszú évek óta nem is foglalkoztam a témával, sem az érintett személyekkel – egyszerűen elő sem került, még csak érintőlegesen sem.

Tegnapig.

Tegnap estig, amíg szembe nem jött velem egy bejegyzés a Facebookon, ahol a számomra legjobban félreismert, cukinak, aranyosnak, áldott angyalnak vélt – később ördöggé vedlett – személy beszámolóját olvashattam arról, hogy tönkrement az autója, alig van pénze, anyagi gondokkal küzd, és bár mázlija volt, hogy sikerült megjavíttatni a gépjárművet, de a legkülönfélébb életterületeken harcol jelentős problémákkal.

Persze, nem bírtam magammal és tovább görgettem az oldalát, ahol kicsit korábban arról tartott fájdalmas, hosszan elnyúló értekezést, hogy három évig küzdött a házasságáért, azonban végül a házastársa útnak eresztette őt a gyermekével együtt abból a házból, ahol élete végéig szeretett volna élni – a ház a partneré volt, így neki értelemszerűen tulajdonjoga nem volt. Döbbenetes párhuzamot véltem felfedezni a folyamatok között. Én is három évig küzdöttem a pénzemért, amiből egyetlen fillért sem, veszteséget annál inkább láttam. Én is elveszítettem rengeteg dolgot, a szellemi termékeimet lopta el tőlem ez a cég, évekig belőlem éltek, és azt a csekély jogdíjat és szolgáltatási ellenértéket sem fizették ki, ami tényleg járt volna. Mindenből kiforgatott az a cég, ahogy ezt a személyt „kiforgatta” a házastársa. A mérleg nyelve egyensúlyba került?

Nem éreztem kárörvendést, nem dörzsöltem össze a két markomat és nem somolyogtam kajánul. Azt tudtam teljesen bizonyosan, hogy a sors rendezte az adósságot. Vajon a másik félnek eszébe jutottam egyszer is az elmúlt években? Felsejlett benne halványan pislákoló fényként az, hogy a sorsa miért hanyatlott meg ilyen látványosan? A csúnya tettei előtt nagyon jól élt, szórhatta a pénzt kedvére, utazhatott, vitorlázhatott, aztán mi történt?

Nahát… Hogy tartja a mondás? Isten nem ver bottal. Nem véletlenül mondogatom, hogy mindig, mindent visszakapunk, amit adunk vagy kárként okozunk másoknak. Ez elől egyszerűen nem létezik kibúvó. A büntetés mindig megérkezik – legfeljebb az idő és a büntetés mértéke lehet kérdéses. Nincs menekvés – ezt tessék tudomásul venni.

Konklúzió: Én vajon miért kaptam ezt a helyzetet sok évvel ezelőtt? Pontosan tudom, hamar ráeszméltem. Azért, mert nagyon sok cégnek megengedtem, hogy késsenek a fizetéssel, akár hónapokig is hiteleztem nekik. Ez ugyan egy jelentős összegű veszteség volt, ám azóta másként bánok a pénzzel. Nincs tartozás felhalmozás, ha valaki nem fizet, akkor azonnal írok, telefonálok, érdeklődöm és amíg egy számla nincs rendezve, nincsen másik szolgáltatás biztosítása – még alacsony összeghatárral sem. És az elmúlt években ez működött is. Egyszerűen nem hagyom felhalmozódni a kintlévőségeket. Nem csak én bánok másként a pénzzel, a pénz is másként viselkedik velem. Nagyon jó barátok lettünk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy bár kemény leckével, de megtanított másként gondolkodni ezen a területen.