A válasz nem annyira meglepő, és lehet, hogy egy szakavatott pszichológus akár másképp is vélekedne, mint én. Mivel viszonylag gyakran van részem abban, hogy „beszólnak” nekem, meg kellett tanulnom ezeket a helyzeteket kezelni. Hát, mit mondjak, nem könnyű feladat. Legtöbbször úgy rendezem, hogy nem rendezem, azaz nem szólok vissza. Várok egy darabig, amíg lenyugszom. Ha azonnal kinyitnám a számat, biztosan olyat mondanék, ami nekem sem tetszene, nemhogy a másik félnek. Mert én is csak emberből vagyok.

De… visszatérek a címre.

Vajon mi az oka annak, hogy az emberek jelentős része folyamatosan másvalakivel, annak kinézetével, tetteivel, céljaival foglalkozik? Miért szólják meg egymást, miért ítélkeznek ész nélkül, a tények teljes ismerete nélkül? A társadalom (khmmm… a mai magyar társadalom…) jelentős része megállás nélkül szóban vagy gondolatban ítélkezik, beszól, pálcát tör… Ahelyett, hogy gondolkodna, csendben maradna, de ha nem bírja ki, hát kérdezne… de nem kérdez, mert a válaszra nem kíváncsi… Csak mondja a magáét…

Mi a legtöbb ítélkezés alapvető oka? Az egyet nem értés! Ennyi. Sokan azért nem szimpatizálnak embertársaikkal, mert azok különböznek tőle. Eltérnek, mások, furák, szokatlanok, sőt, rendszerint sikeresebbek… Szóval, nem olyanok, mint te!

Leszögezem, ebben az esetben nem kell kifejezetten jelentős dolgokra gondolni! Ehhez nem kell egy másik országból érkeznie, más bőrszínnel rendelkeznie, sokszor épp elég az, hogy más zenét hallgat, nem úgy öltözködik (nincs feltétlenül pénze vagy igénye DRÁGA ruhákra), más sportcsapatnak szurkol, más a vallása, ideológiája. Ma hazánk egyik legnagyobb problémája a politikai megosztottság. Sokszor elmondtam – és nem, nem szégyellem! -, nem vagyok Fideszes. Az, hogy nem vagyok Fideszes még nem jelenti azt, hogy libsibolsi vagyok. De a mai magyar Fidesz szimpatizánsok szemében ez az egyetlen létező kategória van. Pont. És nem lehet velük értelmes beszélgetéseket folytatni, hát nem is folytatok.

Van egy mondás: Az ellentétek vonzzák egymást. Az elmúlt évtizedeimben sokszor nem értettem ezt, mert nem ezt tapasztaltam, ma meg végképp inkább a hasonló hasonlót vonz pártján állok.

Az igazán jelentős kérdés az, hogy miért nem bírja a magyar társadalom jelentős tömege megállni azt, hogy beszóljon a másiknak bármi áron? Hát, azért, mert a másik jobb, szebb, sikeresebb, férje van, gyereke van, jól megy a vállalkozása, szép az autója, netán van pofája BOLDOGNAK lenni – és mindezt miért? Mert tett érte. És itt kell leírnom azt, hogy furcsa módon…

a sikeres emberek sikerig elvezető útjára nem kíváncsiak a sikertelenek, mert hát „nekik könnyű!”.

Ezt az elmúlt 25 évben annyiszor hallottam, és mindig rácsodálkozom. Mi a könnyű nekem? Az, hogy rengeteg időt szántam önfejlesztésre, sok-sok hétvégét végigdolgozom? Az, hogy az adventi időszakban sokszor 2-3 napig nem látom a gyerekeimet? Az, hogy rengeteg önkéntes munkát végzek? Az, hogy napi 14-16 órát vagyok folyamatos mozgásban, aminek a jelentős része valódi, gyakorlatias munka? Az, hogy merek kockáztatni? Az, hogy tanulok és minden évben elvégzek egy-két tanfolyamot? (diplomám már van kettő, úgyhogy ne szólj be… azok számát nem akarom gyarapítani) Szóval, mi a könnyű? Megmondom: ítélkezni, irigykedni, az én dolgommal foglalkozni…

Miért képtelen rengeteg ember arra, hogy megállja a beszólást, a sértegetést? Mert a másik valamit tutira jobban csinál. Vagyis… másképp. Miért érez egy csomó ember kényszert arra, hogy a másikat kioktassa? “Bénán néz ki, hülyén gondolkodik és ostobaságokat dumál.” Na ja… Mikor foglalkozik a magyar társadalom jelentős része végre saját magával? Mikor értik meg az emberek, hogy a mások dolgaira szánt energiát inkább magukba kellene fektetni? Addig, ameddig sokan pletykálkodnak, bunkóskodnak, beszólnak, ócsárolnak, pálcát törtnek, addig a saját dolgaik csak gyűlnek… A sikeres ember nem foglalkozik a másikkal. Legalábbis az előbb felsorolt módokon biztosan nem. A sikeres ember (legfeljebb!) más sikeres embrekkel foglalkozik, azokat kérdezi, azokkal tölti az időt, azokkal cserél eszmét.

Miért nem foglalkozik a magyar társadalom jelentős része végre saját magával? Azért, mert alacsony az önbecsülése és az önbizalma!

Kedves Olvasó! Ha abszolút sikeres vagy és nem ismertél magadra egyetlen fenti mondatban sem, akkor ezt az írást nem kell tovább olvasnod. Ha viszont igen, akkor ne lődd ki ezt az oldalt most durrogva és a fejem felett pálcát törve, HANEM OLVASS TOVÁBB!

Tudod mi az egyetlen egy dolog, amivel gyorsan és kimagasló hatékonysággal lehet felturbózni az önbizalmadat és az önbecsülésedet? Azt úgy hívják, hogy sikerélmény! Nem egy, hanem sok-sok sikerélmény! A mindennapos feladat- és problémamegoldás, a bátor konfliktuskezelés, a félelmeiddel való azonnali szembenézés, azaz a gyakorlati életben felmutatott eredményekről papolok.

NÉZZÜK, HONNAN LEHET TUDNI, ki sikeres és ki nem?

Az önbizalom / önbecsülés szempontjából kétféle embertípust lehet elkülöníteni: a könnyebbség kedvéért nevezzük az egyik csoportot elméleti embereknek, a másikat gyakorlati embereknek.

Társadalmunk jelentős része az elméleti csoport tagságát duzzasztja. Ők azok, akik nem rendelkeznek kellő sikerélménnyel, aminek persze ők az okát elsősorban abban keresik, hogy biztosan rossz csillagzat alatt születtek, meg ilyenek voltak a szüleik, meg hasznavahetetlenek a tanáraik, stb. Hihetik, de valójában arról van szó, hogy egyszerűen csak megelégedtek azzal, hogy véleményeket gyártanak, és bár képesek arra, hogy ismereteket gyűjtsenek (teszik is, ez elvitathatatlan), ám végül mindent csak ELMÉLETBEN játszanak le. Nos, ebből származik az, hogy ez a csoport a véleményét nagy százalékban a valósággal azonosítja.

Az elméleti emberek elméleti szinten mozognak, így minimális a valószínűsége annak, hogy rájöjjenek, a véleményeik jelentős része egyszerűen nem igaz. Nem a fele, nem egy része, hanem az egésze. Mivel csupán csak a legritkább esetekben tesztelik le magukat, így soha nem is buknak el. Hát, hogy van ez? Mivel nem kockáztatnak semmit, nem lesz sem sikerélményük, sem kudarcélményük, így végül hajlamosak tévedhetetlennek gondolni magukat, amiből végül az következik, hogy mindenki más hülye és teljesen tudatlan. No, eljutottunk most odáig, hogy: az elméleti emberek azért keverednek folyamatosan vitákba, ellenállásba, azért irigyek, mert megvan a kizárólagos, egyetlen, bebetonozott verziójuk, azaz a saját igazuk. Az elméleti embereknek az egyetlen létező igazságuk a saját igazságuk. Innentől kezdve pedig bizonyítottnak vélik azt, hogy azért nem vágnak bele valamibe, mert az úgysem sikerülne nekik…

Szerintem meg az éremnek két oldala van…

Értsük meg a másik csoportot. Azt, akire irigykedsz, akit nem értesz, aki furcsa dolgokat csinál… A második csoportba a bátrak tartoznak. Azok, akik önszántukból vagy akár kényszer hatására, de kellően merészek voltak ahhoz, hogy kilépjenek a gyakorlati világba. Hétköznapi nyelven ezt szoktuk komfort zónán kívüli világnak (is) hívni. A megvalósítás útvesztőjét akarják végigjárni. Ezen az úton van gödör, sötétség, válaszút, de minden harcot megvívnak, hogy háborút nyerjenek. A gyakorlati emberek napi szinten alkalmazzák a megszerzett tudásukat, tapasztalataikat. Létrehozzák azt, amit a fejükben, ELMÉLETBEN megalkottak. Ők a bátrak, merészek, kockáztatók, azok, akik megtapasztalják az útvesztő nehézségeit, s útközben többször rádöbbenek – akár fájdalmas módon -, hogy nem minden ismeretük és véleményük igaz, messze nem minden elgondolásuk állja meg a helyét. Ők ekkor tapasztalják meg azt, hogy nem tévedhetetlenek.

Eljutottunk a lényeghez...

Elismerem és tény, hogy minden ember értékesnek akarja érezni magát és vágyik mások elismerésére.

Mivel az elméleti csoport tagjai nem rendelkeznek elegendő sikerélménnyel, így a bebetonozott véleményeikbe és az álláspontjaikba kapaszkodnak. Kifacsart, de ők ettől, és csakis ettől érzik magukat értékesnek. Ezért szólnak be. Nekik ehhez (is) joguk van.

Nagyon sok olyan emberrel hoz össze a sors, akik rám akarják tukmálni az igazukat. Az egyik kedvenc ilyen sztereotípiám, az, hogy:

Minden férfi szemét! Ugye Te is így gondolod?

És, amikor erre muszáj válaszolnom, és azt mondom, én ezt teljesen másképp gondolom, akkor az elég nagy meglepetést szokott okozni. Rengeteg jófej pasit ismerek, hűségesek, kitartók, elkötelezettek, szeretik a barátnőjüket, feleségüket, gyerekeiket. Lehet, hogy én ebben (is) szerencsés vagyok.

Visszatérve az elméleti emberekre: az elméleti emberek egyetlen kapaszkodója a saját igazuk. Vissza a példához: minden férfi szemét, ezért már nem keres párt, nem nyitja ki a szívét, őt ne hívja senki randira, mert nemet mond, hiszen… minden férfi szemét. Ha és amennyiben a gyakorlati ember átmenetileg annyira oktondi, hogy belemegy az elméleti emberrel egy vitába, aligha nyerhet… Mivel az elméleti ember egyetlen kapaszkodója a saját igaza, a gyakorlati ember nem lesz képes őt ebből az álláspontból kimozdítani. Mivel a való életben soha nem tesztelte le az elméleti ember az elvetemült agyszüleményeit, így nincs is módja arra, hogy a tesztelés által tapasztalatokhoz jusson. Így pedig soha nem adódik arra mód, hogy beigazolódhasson kifacsart véleményének az ellenkezője, vagyis csakis ő lehet az okos, a gyakorlati ember meg a totál hülye. Ismétlem: a gyakorlati ember soha és semmiféle módon nem tudja neki megmagyarázni, hogy nincs igaza. Ezért történik meg napi szinten az, hogy akik nem hajlandók beleállni hülyeségen alapuló konfliktusba, azt egyből lehülyézik, lebarmolják, lehordják és gyávának nevezik az elméleti emberek.

Milyen az elméleti ember? Magadra ismersz? Az elméleti ember mindenbe beleszól, minden lében legalább két kanál: beszél a politikáról, a fociról, a stadionokról, szakmákról, emberekről, mások indokolatlanul elért sikereiről és eredményeiről, és soha, DE SOHA nem riasztja vissza őt az a tény, hogy valójában egyikről sem tud túl sokat. Honnan tudna? Nincs tapasztalata, csak elméletei vannak. Az elméleti ember túldimenzionálja önnön magát, meglátása szerint bármire képes lenne. Ja, de nem csinálja… Az elméleti ember kerüli a gyengeségeiről szóló témakört, hisz ezáltal simán kiderülne, milyen nagyon nincs kellő önismerte. Az utolsó gondolatom az elméleti emberekről az, hogy ők azok, akik mindig másokra mutatnak, ha bajuk esik – mindegy, mi az a baj, legyen kicsi vagy nagy, de ha van, az biztosan nem az ő hibájuk.

Aki azonban nap, mint nap feladatokat old meg, ötletel, tervez, épít, de ha kell akár rombol is, (Gyakorlati Emberkék), emellett konfliktusokat kezel, az elméleti elgondolásait átülteti a gyakorlatba, nos, annak az embernek nincsen problémája önmagával és az önértékelésével. A gyakorlati ember pontosan tudja, mire képes és mi a gyengesége. Én is tudom, el is szoktam mondani, például képzéseken, klubprogramokon és sokszor nevetek is magamon, ha ez a téma előkerül.

A gyakorlati ember tudja, hogy értékes. Tudja, hogy képes nehézségeket megoldani. Tisztában van azzal, hogy tévedhet. Csakis a gyakorlati ember képes valós képet alkotni önmagáról, a környezetéről, a hiányosságairól, erősségeiről. Csak a gyakorlati ember szájából hallható az, hogy “Hopp, hibáztam!” Ő elnézést kér és javítja a helyzetet, amennyiben erre van mód. Érdekes, épp pár napja volt egy konzultáció, ami után jött egy e-mail, amiben felróttak nekem valamit, és azonnal elnézést kértem, igazat adtam a kliensnek, így ő is megnyugodott. Ő értette valahogyan, amit mondtam, de valójában én azt másképp akartam közvetíteni – DE ÉN voltam a hibás, bonyolultan fogalmaztam. Utolsó gondolatom pedig az, hogy sokszor kérdeznek engem, mi a véleményem erről vagy arról. Én vállalom, hogy elmondjam, ugyanakkor sokszor hozzáteszem, hogy az adott témával összefüggésben nincs semmiféle tapasztalatom.

Az ELLENSZENV átformálható? Lehet az elméleti emberből gyakorlati?

Az elméleti embercsoport tagjai rendszerint úgy erősítik az önbizalmukat, hogy mindenkit letámadnak, kritizálnak, megkérdőjeleznek, és le akarják beszélni céljaik megvalósításáról. Az, aki nem ért egyet velük vagy másképp viselkedik, mint ők, egyszerűen alsóbbrendű. Nem fog tetszeni, de az elméleti emberek csoportját erősítik a fotelkommentelők, akik az interneten, a számítógépük mögé bújva dobálódznak mindenfélével álneveken. Az elméleti embercsoport tagjai úgy igyekeznek a saját jelentőségüket, fontosságukat növelni, hogy másokét (elsősorban a gyakorlati, SIKERES emberekét) csökkentik.

Fontos, hogy jelentős különbség még a két csoport között az, hogy az egyiknek mindig van energiája is ideje a dolgaira – így vagy úgy, de minden feladatnak a végére jár. A másik csapat állandó időzavarral küzd, szinte sosem érik utol magukat. No, kitalálod melyik csoportnak mi a jellemzője?

A gyakorlati embert nem igazán érdekli, mit csinálnak mások – legfőképpen az elméleti emberek. A gyakorlati ember elégedett önmagával és mindig van következő célja, amit ÁT FOG ültetni a gyakorlatba. A gyakorlati ember nem tévedhetetlen, tudja, hogy nincs mindig igaza. Még az is lehet, hogy ez az anyag merő tévedés a részemről 🙂

Teljesen hidegen hagy, hogy Te, kedves olvasó, melyik csoportba sorolod magadat. A leírásom célja az, hogy igyekezz valós képet alkotni önmagadról. Legyél bátor és ne csak elméletben gyárts, hanem gyakorlatban is. Ha gyakorlati emberré válsz, akkor fog érni kudarc, de jön sikerélmény is. És tuti, hogy mindkettőből tanulsz valamit. Ha idáig eljutsz, akkor javulni fog az önbizalmad.

Alapvetően és szerintem a gyakorlati embert a mentális stabilitása és az akaratereje különbözteti meg az elméleti embertől. Épp ezért van az, hogy a gyakorlati embernek felesleges nekiállnia meggyőzni az elméleti embert bármiről. A gyakorlati embernek nem kell önigazolás, arra az elméleti embernek van szüksége.

Nem vagyok tévedhetetlen, sem tökéletes, de az elmúlt időszakban túl sokszor nem reagáltam az elméleti emberek „megkereséseire”, inkább most leírtam a véleményemet. És jól esett, és nem akarok győzködni senkit, és nem várok kommenteket, semmit.

Lehet engem fikázni, ócsárolni, és ahelyett, hogy visszavágnék (önigazolás…) inkább megyek és megírok egy újabb anyagot és elkészítek egy árajánlatot egy májusi rendezvényre, ja és összeállítom a következő előadásom anyagát. Mert én tutira egy gyakorlati ember vagyok. BOCS, hogy élek. 🙂